2.fejezet

:.Maya.: 

 

A parkban sétálgattam Aijival. Sétálgattam… Ha pontos akarok lenni, én rohangáltam, ő meg lemaradva jött mögöttem. Én a tó felé tartottam, hogy egyből el tudjam foglalni a kedvenc helyem. Mikor megláttam a tavat, még nagyobb sebességre kapcsoltam.

Futás közben hirtelen beleütköztem valamibe. Hátraestem, és mikor felálltam, annyit láttam, hogy valaki kapálózik a tóban. Innét nézve egy lány volt. Talán nem tud úszni? Nagyon kapálózik… Ajaj, talán ki kéne menteni. De miért pont nekem? Mondjuk én löktem bele…

Utána ugrottam. Kihúztam a partra és fölé hajoltam. Kinyitotta a szemét és pislogott párat. Gyönyörű, világító kék szeme volt…

- Ma… Maya-san?- Dadogta a lány.

- Látom ismersz. – Mosolyogtam rá. A lány csak döbbenten nézett rám. – Jól vagy?

- I… Igen…

Közben Aiji is odaért.

- Hé, Maya, mi történt?

- Véletlenül belelöktem a tóba…- Sütöttem le a szemem.

- Istenem, hányszor mondtam, hogy ne rohangálj!

- Bocsánat…

- Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem tőle… Ugye nincs semmi gond?- Fordult oda a lányhoz.

- Nincs, jól vagyok. Akkor… Én most hazamegyek…

- Merre laksz?

- A külvárosban.

- Akkor nem mész. Még megfáznál, míg odaérsz. Gyere át hozzánk, és adunk valami ruhát, aztán hazaviszünk. Mi itt lakunk nem messze, kocsival pár perc. – Aiji a gondoskodó. Bár, csak az én hülyeségemet hozza rendbe. – Egyébként mi a neved?

- Rika vagyok.

- Engem Aijinak hívnak. Az az eszement, aki száguldozott pedig Maya.

- Tudom, ismerlek titeket.

- Értem. Akkor mehetünk hozzánk?

- Csak ha nem zavarok...

- Persze, hogy nem zavarsz, hiszen én löktelek bele a tóba és nem szeretném, ha beteg lennél!- Végre én is megszólaltam. Eddig álltam ott, mint valami hülye.

- Kö… köszönöm szépen…- Rika motyogott és szinte suttogott… Egész édes kislány volt.

Közben elindultunk Aiji kocsija felé. Hamar odaértünk.

- Szállj csak be.

- De így össze fogom vizezni…- Hogy tényleg mennyire édes, még ezen is aggódik.

- Egyáltalán nem gond, az a mamlasz is tiszta víz, így is úgy is vizes lenne és majd megszárad.

- Mamlasz? Még itt vagyok ám!

- De akkor is az vagy, te lökted bele a tóba!

- Az igaz… - És hogy mennyire utálom, mikor igaza van! De ezt azért nem mondtam.

Rika csendben beült hátra. Aiji a volánhoz, én pedig a lány mellé másztam be. Rika csak bámulta a térdét nagyon meg volt illetődve. Mondjuk meg is értettem, mert ismert minket, tudta, hogy kik vagyunk és éppen hozzánk tartottunk. Megpróbáltam oldani a feszültségét.

- Te ugye külföldi vagy? Honnan jöttél?

- Magyarországról.

- Ott már jártunk! Igaz, Aiji?

- Igen, igaz.

- Én pedig ott voltam mind a két koncerteteken. – Ó, szóval fan a kislány.

- Ezt jó hallani. És hogyhogy Japánban vagy?

- Ide költöztünk két barátnőmmel.

- És miért?

- Van egy bandánk, és itt szeretnénk szerencsét próbálni. Mindhárman szeretjük Japánt, a nyelvet is beszéljük, szóval ez tűnt a legideálisabb helynek az álmaink valóra váltására. Én imádok énekelni, és szeretném, ha minél több emberhez eljutna a hangom és az üzenet, amit a dalaimmal közölni szeretnék. – Végre megnyílt egy kicsit.

- És ha megkérlek, énekelnél nekem valamit? – Hirtelen jött az ötlet, végig sem gondoltam, csak kimondtam.

- É… Én? Neked? Énekelni? Komolyan?

- Igen, teljesen komolyan, hallani szeretném a hangod.

- Gyerekek, majd inkább nálunk, mert megérkeztünk! – Szólt közbe Aiji. Pedig én már tényleg hallani akartam… Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit tud ez a kislány.

- Jó… - Sóhajtottam lemondóan.

A ház alatti parkolóból a lifthez mentünk. A negyediken volt a lakásunk. Hamar felértünk, Rika pedig félve, mögöttünk ballagott az ajtóhoz. Aiji kitárta azt és betessékelt minket. Én egyből a szekrényemhez mentem, és előszedtem egy hétköznapibb felsőt és egy nadrágot, amihez kerestem egy övet is. Kivittem neki.

- Tessék. Tudom, hogy nagy lesz, de jobb, mint a vizes ruháid. Ott a fürdőszoba, ott átöltözhetsz, törölközőt és hajszárítót pedig találsz a szekrényben az ajtó mögött.

- Köszönöm.

A fürdőajtón kattant a zár és nemsokára elkezdett zúgni a hajszárító.

- Aranyos lány, igaz? – Fordult hozzám Aiji.

- Igen, az. A hangjára is kíváncsi vagyok. Esetleg beajánlhatnánk őket, ha elég ügyesek… Nehéz itt egyedül talpra állni.

- Ennyire félted?

- Igen… Nem is tudom, miért. Valahogy megfogott, amikor olyan áhítattal beszélt az álmairól.

- Igen, akkor nagyon aranyos volt. – Ennyiben maradtunk, ez után csendben vártuk, hogy kijöjjön. A hajszárító közben elhallgatott, úgyhogy valószínűleg már majdnem kész volt.

Hamar kijött. A ruhám tényleg hatalmas volt rá, a pólóm combközépig ért neki, a nadrágot pedig tényleg csak az öv tartotta rajta. De még így is nagyon édes volt.

- Akkor énekelsz nekem?

- Ha tényleg szeretnéd…

- Igen, szeretném! – Erre énekelni kezdett. A hangja csodás volt. Igazi külföldi hang, olyan, amiről egy japán lány még csak nem is álmodhat.

 

Elhervadtál, mint egy beteg virág

Tönkrementél, mert senki sem várt rád

Eltűntél, mintha nem is léteztél volna

Pedig minket együtt várt a holnap

 

Itt voltam, de te nem vettél észre

Vártam, hogy rám nézz végre

Ki akartam nyújtani a kezem feléd

De a tömegben elveszett az apró fény

 

Pedig én igaz érzéseket akartam adni

Mert tudtam, hogy Ők meg fognak ölni

De te mindig csak rájuk figyeltél

Lassan bennem is kihalt a remény

 

Te elvesztél a sötétségben

Én egyedül maradtam a fényben

Lehetett volna más a befejezés?

Lehetett volna egy boldog vég?

 

Soha nem tudom már meg ezt

Mert egyedül nem lehet

Te már elvesztél, nem segíthetek

Én pedig egyedül lézengek…

 

Értelme már nincs az egésznek

Kívánom, hogy utolérjen a végzet

Üres tekintettel nézem a képed

És én is elveszek, végleg…

 

Pirulva fejezte be, és lesütötte a szemét. Viszont a hangja előadás közben egyszer sem ingott meg. Mint akit éneklésre teremtettek… Aijival meg csak bámultunk rá.

-E… ennyire rossz volt? Bocsánat!

- Dehogy volt rossz! Sőt! Csodálatos volt!

- Tényleg? Köszönöm! – Az arca ragyogott.

- Talán még a Pony Canyonnál is tudok neked segíteni, persze, ha együtt is legalább ilyen jók vagytok.

- Tényleg? – Már teljes egészében ragyogott.

- Igen, de ahhoz meg kell hallgatnunk titeket.

- Igen! Szólok a lányoknak! – Ezzel lelkesen telefonálgatni kezdett.Írta:Lisanna

 

Marena Tenshi!

 

.:Rika.:

Japán… Hatalmas ország. És mi most úgy döntöttük, meghódítjuk. Itthon esélyünk sincs, hogy a zenénkkel bármit elérjünk, ez csak egy porfészek. Az én nevem Erika, a barátaimnak csak Rika. Én vagyok a bandánk, a MaTe énekese és gitározok is. A dobosunk Betti és a basszusgitáros pedig Noémi, akit mind csak Nominak hívunk. A banda most két éves és végre eljutottunk odáig, hogy mehetünk! Már meg is vannak a repülőjegyek, két nap és indulunk! Máskor is én pörgök a legjobban, de most még aludni sem tudok. Összecsomagoltam mindent itthon, a lakást pedig már el is adtam. Holnap rendezem a kulcsokat, és este már Nominál alszom. Minden tökéletes lesz… Akár még a kedvenc bandámmal is találkozhatok.

***

- Nomi, siess már!- Legkésőbb egy óra múlva a reptéren kell lennünk, vagy fel sem engednek minket a gépre…

- Csak hadd pihenjek még egy kicsit…- szólt az álmos hang a takaró alól. Na még mit nem, erre már hoztam a pohár vizet. És csak azért is ráöntöttem. Ha miatta nem mehetünk, én megölöm!

- Jó, értettem, megyek már, tíz perc és indulhatunk is!

- Köszönöm. –Na végre, tudtam én, hogy ez már használni fog! Az én módszereim mindig célra vezetőek, még ha néha kegyetlenek is.

- Utállak…

- Tudom. –Ilyenkor mindenki utál, de ez van, ezt kell szeretni.

Végre indulásra készen álltunk. Alig fél óra metrón és buszon és már meg is érkeztünk szegény kis országunk repterére. Betti már ott várt minket, lelkesen kalimpált. Na, igen, őt sem igazán érdekli, hogy hajnali négy óra van, egyedül Nomi ilyen kis álomszuszék. Leadtuk a csomagjainkat, átestünk az ellenőrzésen, majd felszálltunk a gépre. 6:25-kor indult el Japán felé. Nem akartam aludni, bár Nomi mondta, hogy muszáj lesz, mert mire odaérünk, ott is reggel lesz, és ha nem alszunk semmit, egész nap hulla fáradtak leszünk… De oda se neki!

Egész úton csak Nomi aludt. Hosszú volt, de mi Bettivel le se tudtuk hunyni a szemünk, annyira izgatottak voltunk.

***

Mikor leszállt a gép, Japánban nyolc óra volt. Kilencre sikerült kijutnunk a reptérről és kezdődhetett a nagy kaland! Mint három falusi liba a nagyvárosban, olyan csodálattal bámultuk Tokiót a reptér előtt. Ha úgy vesszük, azok is voltunk, Pest ehhez képest csak egy kis putri.

Az épületek hatalmasak voltak, és rengeteg ember volt az utcán. Még én sem tűntem ki közülük rikító narancssárga hajammal. Nomi a maga barna fejével, és a szőke Betti pedig már végképp nem keltettek feltűnést.

Elindultunk. Mindenre rácsodálkoztunk, és a húsz percnyire lévő állomásra közel egy óra alatt jutottunk el. Közben én vettem egy utcai árustól szép japán legyezőket, Nomi pedig vett magának egy lolita felsőt. Betti csak nézelődött, de nem talált semmit, amit meg akart volna venni.

 

Nomi intézte a lakásbérlést. Nagyon kíváncsi leszek, hogy abból mi lett. Elméletileg Tokió külvárosában, egy kétszobás lakában fogunk lakni.

A vonatozás is egy élmény volt. Nem késett, másodpercre pontosan ott volt! Otthon ilyen sosem történt még velem.

Tíz perc után le is szálltunk. Nomi nézelődött egy kicsit, majd határozottan elindult az egyik irányba. Mi mint a jól nevelt kiskutyák, követtük, elvégre csak ő tudta pontosan, hogy hová tartunk. Negyed óra gyaloglás után megérkeztünk, és hát, hogy is mondjam… Nem volt túl szép az épület. A vakolat mállott róla és néhány helyen még repedéseket is láttam. Lift persze nem volt benne. És a hetediken laktunk.

Csengettünk és a főbérlőnk meg is jelent. Kedvesen mosolyogva beinvitált minket. Szimpatikus nő és nem kér sok lakbért. Mondjuk ezért a putriért nem is csodálom… Ha sokáig fogunk itt lakni, én belepusztulok! Nomi közben mindent megbeszélt a nővel, akit valami Takako-sannak hívtak. Miután odaadta a kulcsokat és kedvesen elköszöntünk, Betti lefeküdt aludni, Nomi elindult, hogy megnézze a környéket, én pedig a fürdőbe mentem letusolni. Aztán körbenéztem a lakásban. Az egyik szoba nappalinak volt berendezve, a másik, a nagyobb pedig három ággyal állt a rendelkezésünkre. A fürdő egész kulturált volt, a konyha pedig apró, de barátságos. Volt egy icipici kamra is, ahol Takako-san kedvesen hagyott nekünk néhány befőttet és konzervet. Egész elviselhető ez a lakás, a liftet leszámítva. Azt hiszem, megszerettem.

A felfedezőút után én is lefeküdtem aludni. Az ágy egész kényelmes volt, és miután előszedtem Kurót, a fekete plüssmacskámat, teljesen otthon éreztem magam. Sokkal jobban, mint a régi lakásban. Hamar elnyomott az álom, és már sötét volt, mikor felkeltem.

Betti még aludt, Nomi pedig a konyhában főzőcskézett valamit. Innét valami japánnak tűnt. Az illata jó volt.

- Mi ez? – Kérdeztem tőle. Mielőtt megkóstolom, legalább tudjam, mit eszek.

- Misoleves. Gondoltam, ha már itt vagyunk, csinálhatnék valami helyit.

- Értem. Megkóstolhatom?

- Persze, nyugodtan, már kész van. – és hozzá telibe vigyorgott. Komolyan, mint egy anyuka.

Belekóstoltam. Nagyon ízlett, bár még soha semmi hasonlót nem ettem.

- Nagyon finom lett!

- Köszönöm!

- Szedsz nekem?

- Persze, drágám! – Úr isten, DRÁGÁM? Mi üthetett belé, megszállta valami anyaszellem? Na, jó, ezt most szó nélkül hagyom…

Csendben megettem a misolevest. Közben Betti is felébredt és csatlakozott hozzám. Éjszaka tizenegy óra van… Mi éppen ebédelünk. Hát, ilyen zsenik is csak mi lehetünk…

Evés után visszafeküdtünk aludni és most már Nomi is velünk tartott.

Reggel tíz körül keltem fel. Nomi már kiment, Betti meg éppen öltözködött a szobában. Gyorsan lezuhanyoztam, utána pedig a konyhába mentem reggelizni. Nomi szerintem már volt boltban, mert friss péksütik voltak az asztalon.

- Mi a mai program?- Kérdezte Betti. Nomi készségesen válaszolt.

- Először egy közös városnézést terveztem. Utána elmehetnénk egy zeneüzletbe. Utána pedig mindenki csinál, amit akar. És holnap már elmegyünk stúdiót keresni.

- Értettük! – Vágtuk rá egyszerre Bettivel, utána pedig egymásra nevettünk.

A városnézés nagyon jó volt. Nomi kész útvonaltervvel állt elő, és egy csomó helyen jártunk, bár a nevüket megjegyezni nem tudtam. Még egy fesztivál is volt a környéken, ahol a standoknál ettünk takoyakit. Mit ne mondjak, isteni volt.

Aztán jött a legjobb, a zeneüzlet. Én egyből az Lm. C-s cuccokat támadtam le. Nomi a Gacktos cuccokkal szemezett, Betti pedig Miyaviért volt oda. Megnéztem mennyi pénzt hoztam el. Tudtam belőle venni két CD-t és egy pólót… Mint a mennyországban.

Miután mind fizettünk, Betti hazament, Nomi pedig elindult valahová, nem kérdeztem, merre. Én is mentem a magam dolgára. Vagyis pontosabban semmi dolgom nem volt, csak lézengtem a városban. Csak találjak majd vissza…

Miközben sétáltam, találtam egy gyönyörű parkot. Tele volt cseresznyefákkal, amik éppen virágoztak. Bementem kicsit sétálgatni. Soha nem láttam még ilyen szépet. Találtam egy kis tavat is a park közepén. Valami eszméletlen látvány volt, ahogy a rózsaszín virágszirmok úsztak a vízen. Úgy döntöttem, a partjára sétálok, hogy közelebbről megcsodálhassam a látványt. Rossz döntés volt. Amint megálltam a víz szélén, valami idióta hátulról meglökött. Elestem. Egyenesen bele a tóba, és én nem tudok úszni, a lábam pedig nem ért le. Ahogy erre rájöttem, csapkodni és kapálózni kezdtem, remélve hogy az a tahó, aki belökött, ki is húz…

Mázlim volt, az az idióta észrevette, hogy ez így nagyon nem stimmel és utánam ugrott. Kihúzott a partra és fölém hajolt. Konkrétan nem láttam semmit belőle, úgy elvakított a nap.

- Jól vagy? – Nagyon kedves, éppen most löktél bele egy tóba… De igazán semmi gond! A hangja viszont ismerős volt, de nem tudtam hová tenni.

- Megvagyok…- Közben elhajolt felőlem, és megláttam az arcát. Én felismertem…

- Ma… Maya-san? – Csak ennyit tudtam kinyögni.

- Látom, ismersz. – Ezzel elmosolyodott.