Írta: Dorce

Sorsdöntő találkozás

 
Egy októberi napon kezdődött minden... Elvesztettem két olyan személyt, akik majdnem a Világot jelentették nekem. Napokig nem ettem és nem aludtam, csak sírtam és jártam-keltem. Mindössze tizenkét éves voltam, alig lakom Debrecentől néhány kilométerre. Egy napon lógtam a suliból, amint hallottam a csengőt én a buszmegálló felé vettem az irányt és indultam a városba. Kissé még hűvös volt így reggel,hát vártam, egy busz elment az orrom előtt, én nem bántam. Abban az időben nagyon foglalkoztatott a Halál, el sem tudtam képzelni, milyen lehet. Merengésemből a busz rántott ki. Unottam szálltam fel, és le is. Könnyes szemmel jártam, azt sem tudtam, merre. Csak arra lettem figyelmes, hogy a földön ülök, és egy lány kezet nyújt felém. Én feltápászkodom, alig hallom szavait.
- Jól vagy? - kérdezi.
- Persze...
Csak most mértem végig. Nagy bakancs, a világos, szaggatott nadrágja szára beletűrve, egy bő fekete póló, rajta valami rém ronda minta, felette meg egy kockás ing, tele kitűzőkkel. Nyakában egy pentagramot formáló nyaklánc, kezében cigaretta, hátán málhazsák. Szája mélyvörösre festve, szempillaspirál, szemceruza és tus segítségével emeli ki még inkább gyönyörű szürke szemeit. Haja színe érdekes - ilyen árnyalatot még életemben nem láttam, nem igazán mondhatom azt, hogy vörös, biztos festve van -, hosszú, egyenes, puhán omlik vállára. Alsó ajkában piercing, és szemöldökében is látok egyet, ahogy beletúr hajába, fülében is legalább plusz hármat-hármat kiszúrok. Jó, rocker. Igyekszem elkerülni az útjából, de ahogy kikerülném, elkapja a csuklóm. Másik kezemmel az arcom védem. Furcsállóan néz rám, de már el is engedte a kezem.
- Ne hazudj! - szól rám - Segíthetek neked?
- Nem hinném - mosolyodom el - Az idő kereke nem visszaforgatható.
- Milyen igaz - mosolyog vissza - Hmm... Gondolom, nem suliba mész.
- Nem, nem is lakom a városban.
- Értem... Te hány éves vagy?
- Tizenkettő. Na és te?
- Huszonegyedikén leszek tizennégy.
 -Értem. 
- Figyelj... Ha nincs semmi dolgod... Nem iszunk meg egy teát?
- Nekem már csak a hazaútra van pénzem...
- Ugyan már! Gyerünk, itt van a kedvenc helyem nem is olyan messze, majd én meghívlak!
Rábólintok, máris elindul. Útközben nem igazán szólunk egymáshoz, csak érdeklődik kicsit hol lakom, hol tanulok és mit is akarok igazán. Hangja mély, biztosan nem most kezdett cigizni. Ahogy leérünk, megcsap a cigaretta füst szaga. Lefelé lépcső vezet, és elég sötét van. Rajtunk kívül senki nem volt lent. Ő odaballagott a pulthoz és kért két teát, majd leült egy asztalhoz. Szó nélkül követtem. Olyan megbízhatónak tűnik... Talán majd megért engem... Talán... Leülök vele szemben, máris egy újabb cigarettát gyújt.
- Nem azt mondtad, hogy még tizennégy sem vagy? - kérdezem tőle.
- De, és?
- Minek szennyezed magad?
- Ja, kérsz te is? - nyújtja felém a dobozt.
- Kérek... - habozva veszek el egy szálat.
Az elején kicsit köhögök, ő nem nevet ki és nem cikiz. Csak elmosolyodik, kicsit elmereng. Belekortyol teájába. Rámnéz majd homlokára csap.
- Istenem, de bunkó vagyok! Timi - nyújt kezet felém - bár mindenki Timonak hív.
- Dorina. Becenevem nincs - mosolyodom el, miközben kezet fogunk.
- És... mi a baj? Mert tudom, hogy van! - néz egyenesen szemembe.
Szemei nem parancsolóak, mindössze arra késztetnek, hogy beszéljek. Nem azért, mert félek tőle, hanem mert a szürke szempárból őszinteséget és megbízhatóságot olvasok ki. Rögtön beszélek, és el is sírom magam. Ő mellém ül és megölel, én kapaszkodom belé, nekem igazából ez a törődés hiányzott.
- Megértelek - suttogja fülembe, miközben végigsimít fejemen - Nem lesz semmi baj. Majd segítek neked átvészelni, rendben?
- Jó...
Feláll, a zenegéphez ballag, nem is tudom, mennyi számot kér le. Némelyik zúzós, a többi kevésbé, de bevallom, nekem tetszenek. Aztán látom, ahogy a pulthoz ballag és megvesz két sört. Én megcsóválom fejem.
- Ugyan, Kölyök! - szól rám - Nem lesz itt semmi gáz!
- Kölyök?
- Ez lesz a beceneved!
- De miért pont...
- Azt még nem mondhatom el - emeli fel mosolyogva az üveget - na, igyál velem!
- Nem szeretem a sört... keserű...
- Ez nem az, kortyolj bele! De előtte még koccintás! Szemembe nézz!
Koccintunk, majd belekortyolok a sörbe. Tényleg nem volt annyira rémes. Aznap órákig beszélgettünk. Aztán megcsörrent a telefonja. Mikor végzett, ismét egyenesen a szemembe nézett.
- Haza kísérlek - mondta - van egy kis dolgom arra.
- Jó - iszom meg az utolsó korty sört és teát. 
- Figyelj csak... - kezdi lassan, a padlót pásztázva.
- Tessék?
- Szeretnék segíteni neked... De ahhoz... Teljesen érzéketlenné kell válnod... és aztán ott van még sok dolog...
- Tudom, a zene, és a pia meg a cigi...
- Olyasmi... Segíthetek neked? - ismét a szemembe néz.
- Igen - mosolyodom el - nekem nincs senkim...
- Nekem sem igazán... Néhány haver, de ők... nem tudják milyen vagyok igazán - mondja, miközben már elindultunk.
- Értem.
- Őszintén szólva... Látok benned valamit... 
- Csak tudnám mit...
- Én sem tudom Kölyök, ne kérdezd... De szerintem... Te talán... Megismerhetnél...
Elmosolyodom. Az utat beszélgetéssel töltjük végig, és mikor az utcához érünk, már nem jön tovább, megáll.
- Én itt elbúcsúzom... Legyen ez a mi titkunk, jó, Kölyök?
- Persze.
- Találkozzunk... mondjuk holnap... a buszmegállóban, onnan elmegyünk haveromhoz, jó?
- Rendben - mosolyodom el.
Elköszön, először kezet fog velem, majd kapok három puszit. Egy ideig még nézek utána, csak a délután jár a fejemben. Valahogy boldogabbnak éreztem magam... És aznap már nem sírtam, napok óta először. Azt hiszem, ez egy sorsdöntő találkozás volt, Timo...